4. Haydn zongoraszonátái

A vonósnégyeshez és a szimfóniákhoz hasonlóan a zongoraszonáta is fiatalságától öregkoráig kísérte Haydn-t. Az e műfajban alkotott kereken 50 mű, mintegy név évtizedet ölel fel.

Első alkotóperiódusába nyilván csak az összkiadásban szereplő 1., 2. és 4. számú szonáta tartozik. Mindháromra az egységes hangnem, a menüett alkalmazása, az Alberti-basszus használata és a három tétel határozott megkülönböztetése a jellemző.

Hasonló a helyzet a ’60-as években keletkezett szonáták tekintetében is. Ezek az összkiadásban a 3, az 5-15, 18, 19, 44-47 számmal jelölt művek. Fontos megjegyezni, hogy Haydn Bachhal azonos felfogásban törekszik a szonátaforma egységesítésére. A 46. sz. szonátában C. Ph. E. Bach hatása nyilvánvalóan érzékelhető: a kétszólamú felépítés átlátszó volta, ragaszkodás a felső szólam orgonapontjaihoz, a diszkant-melódia mély és hangsúlyos ütemrészeken szünetelő basszuskísérete…

Az 1771-es évből származó következő szonáta már a harmadik periódusba vezet. Ide tartoznak a 20-39.sz. művek. Ezek a darabok a legjobb bizonyítékai, hogy az érzelmes stílus és a „Sturm und Drang” szelleme mennyire fontos volt Haydn számára. Az 1773-ban született féltucat mű szándékosan kerül minden érzelmi túltengést, a hetvenes évek közepétől azonban ismét jogaiba lép az expresszív stílus.

Az 1780-as években a kamarazene területe is kitágul: legfontosabb ezek között a zongoraszonáta fejlődése. Ez már 1778 óta megindult néhány meglepően erőteljes intonációjú moll-műben, a Sturm und Drang-idők utolsó hírmondójaként. 1789-ben pedig a Genzingerné számára készült Esz-dúr szonátában (49. sz.) egyszerre teljesen otthagyja a rokokó minden emlékét, a csembaló-hangzás törékeny játékosságát, hogy megüsse a vele egykorú kvartettekből és szimfóniákból ismert teljes intenzitású, súlyos veretű hangot. Gyakoriak a Mozart-művekre emlékeztető hatások: pl. a kidolgozásnak az expedíció végéhez való kapcsolódása, amely Haydn-nek más – ugyanebből az időből származó műveire is jellemző.

A mester utolsó három szonátáját ismét az ismeretségi köréhez tartozó egyik hölgynek szánta: Teresa Jansen zongoraművésznőnek. Ezek a darabok 1795/96-ban készültek, valószínűleg keletkezési sorrendjük az 52. 51. 50 sz.

5. Haydn oratorikus művei és miséi

Az Esterházy kúrián kívüli, bécsi kapcsolatoknak köszönhető Haydn első lépése abban a műfajban, amely élete művének betetőző búcsúja lesz majd: az oratóriumban. A ’70-es évek elején alakul Bécsben a zeneművész egyesület. Ennek bécsi hangversenyén kerül bemutatásra az első Haydn-oratórium, a bibliai tárgyú barokkosan patetikus olasz szövegre írt Tóbiás visszatérése.

Az oratórium – vallásos, vagy legalábbis magasztos tárgyú, elbeszélő felépítésű zeneművet jelöl, amióta önálló műfajként megjelenik a műzenében. Az elbeszélő keret néha csak külsőség – külső okok miatt nem játszották őket színpadon, s ezért szükségessé vált egy „narrátor”, aki a párbeszédek és jelenetek között elmondja, amit színpad hiányában nem láthatunk.

Haydn késői két oratóriuma – a Teremtés és az Évszakok.

A Teremtés a „káosszal” indul: egy hangnemileg sem tisztázott zene. Hosszú szakaszon keresztül nem szólal meg benne biztos támpontot jelentő harmónia. Majd az elbeszélő és a kórus megszólal: „… és szólt az Úr: legyen világosság!” És tényleg  kigyúl a fény egy csodálatos C-dúr akkorddal.

Ebben az oratóriumban azonban a korabeli közönség főképp a különböző hangfestő effektusokat üdvözli a legnagyobb örömmel – a vizek, az egyes állatok megjelenítését. S miután kiderül, hogy ez csak „környezet” a hatodik nap teremtménye, az ember számára – az egész hang, alapvető derűjét megőrizve – valami meghitt, bensőséges ünnepélyességgel telik meg. A világ teremtése egyre világosabb lesz, ahogy tovább haladunk – új humánus öntudat bontakozik ki. Minden rész (minden egyes „nap” története) végül ujjongó polifonikus kórustételbe torkollik

Két év múlva a Bécsi polgár ugyancsak ráismerhet erre a haydni emberfajtára, amikor az Évszakokban a szántóvető tavaszi dalát énekli.

Haydn nem szívesen kezd bele a második (Évszakok) nagy oratóriumba. Valószínűleg sokban elégedetlen volt Swieten báró szövegkönyvével is, amelyben itt-ott még megzenésítési tanácsok is előfordultak, aminek betartását a báró meg is követelte. A két művet nem is érzi egyenrangúnak: a Teremtést sokkal fontosabbnak, művészibbnek tartja. Érdekes, hogy a papi körök nem osztják ezt a véleményt: be is tiltják a Teremtés bemutatását a templomokban, mert szerintük a téma profán megfogalmazása, feldolgozása megütközést kelthet a hívőkben.

Az Évszakok oratóriumot egy g-moll szimfónia tétel vezeti be – amire egy G-dúr dal válaszol. A téli fonó jelenetet is egy nagy drámai ária előzi meg: a viharban eltévedt, magányosan bolyongó vándor jelenete – s ezt oldja fel a meleg szoba, az otthon, a társakra találás jelenete.

Alapjukban nem drámai művek a Teremtés és Évszakok, de mégis több ízben beszélhetünk szorongásról, és feloldódásról. Különösen jellemző ez a két nagy mű elején és végén. A Teremtés elejéről már volt szó, az Évszakok végén pedig a szövegíró szinte bántó pontossággal tapintott rá a hetven esztendős zeneköltő legszemélyesebb kedélyvilágára – magányos elmélkedés kezdődik az emberi élet évszakai mögött váró sírról. Ez azonban nem tragikus, éppen ellenkezőleg: világos és győzelmes megoldás: így az Évszakok zárókórusa újra csak fényes C-dúr, zengő üstdobokkal és trombitafanfárokkal.

Haydn 13 fennmaradt miséje közül hét II. József császárnak az ünnepélyes istentiszteleteket korlátozó rendeletei előtt keletkezhetett, hat pedig a jozefinus idők után.

A korai misék két világosan megkülönböztethető csoportra oszlanak. A G-dúr Missa rorate coeli desuper és a kis F-dúr mise (kb. 1749-50 körül keletkezhettek), továbbá a Szent Miklós mise (1772) és a Kis Orgonamise (1775), valamint a missa brevisek (rövid misék). 1781-ből származik két miséje: a Cecília és a Mariazelli. (Mindkettő valamiféle emelkedett ünnepélyesség jegyében távolodik el az átlagos operás hangvételtől.)

Haydn, aki templomi énekesfiúként nevelkedett, és csaknem minden művére ráírta az „In nomine Domini” (vagy egyéb hasonló) feliratot, természetesnek vette, hogy a miséiben is alkalmazza a hangszeres zene vívmányait. Ez az álláspont liturgiai szempontból is védhető, hiszen ünnepeken emelkedett hangulatban kell a hívőt a templomban fogadni és onnan elbocsátani.

A Cecília-mise a szerző legterjedelmesebb (a Gloria több, mint 800 taktusos), és egyben a „legnápolyibb” miséje. A mű ezzel eltávolodik a tuljdonképpeni liturgiai szolgálattól, inkább Bach H-moll miséjére emlékeztet.

A következő egyházzenei mű, a Miklós-mise, amely a mester egyéb missa breviseihez képest szokatlanul nagy terjedelmű. 1775 táján keletkezhetett a Kis orgonamise (B-dúr), amelynek Haydn maga adta a Missa brevis Sti Joannis de Deo címet. Valószínűleg a kismartoni templomnak szánta, amely ugyancsak Istenes Szent János nevét viseli.

A jozefinus rendeleteke megelőző utolsó nagy miséje a Mariazelli-mise, amely az autográf tanúsága szerint Kreutzner nemes úr megrendelésére készült.

Második Kismartoni tartózkodása idején – 1800 körül – hat új nagyobb szabású miséje lát napvilágot. Ezek, bár még a kismartoni ünnepek emelésére szolgálnak, túl is mutatnak ezeken a kereteken, és inkább nagyobb közönség elé kívánkoznak. Ezek: Üstdob-mise (Missa in tempore belli), „Szent,szent”-mise, Nelson-mise, Terézia-mise, Teremtés-mise, Harmónia-mise. Ezen műveknek a legnagyobb újdonsága, hogy míg a korábbi misékben a zenekar többnyire együtt halad a vokális szólamokkal, most már azonban nemcsak erősítésként csatlakozik hozzájuk, hanem minduntalan önálló mondanivalót szólaltat meg. És az is meglátszik, hogy Haydn mennyire örömét lelte a hangszeres együttes változatosságában: nincs két mű, amelynek a hangszeres összetétele azonos volna.

Haydn miséi kezdetben még különböző, idegen eredetű példákat követnek. Fejlődése során azonban a mester sikerrel összefogja ezeket az irányzatokat, megbonthatatlan egységgé ötvözi a barokk és a klasszikus stílus vívmányait, és ebből teremti meg a saját stílusát.

Haydn műveinek újrafelfedezését nem zenetörténeti jelentőségük indokolja – hogy Ph. E. Bachtól Beethoven szonátáihoz Haydn zongorastílusán keresztül vezetett az út – hanem magasrendű zenei értékük.

(Karl Geiringer: J. Haydn

Darvas Gábor: Zene Bachtól napjainkig

Sólyom György: J. Haydn)