Az ókori keleti kultúrák zenéje

Mezopotámia, Egyiptom, Kína, Japán

A természet erőinek fokozott megfékezése és kihasználása vezetett a törzsi életformától az állami lét, a munkamegosztás, az előbbinél magasabb rendű, osztályokra tagolódó társadalom felé. A közösség rétegződése lehetővé tette, hogy a művészet és tudomány ápolása a termelői munkától mentesült csoportok és egyének feladata legyen. Így létesülhettek udvari zenekarok, működhettek hivatalos énekesek, hangszeres virtuózok – ahogy az egy asszír domborművön is látható.

Az ősi mágia közelsége még érezhető az ókori vallások külsőségeiben és tartalmában; de az új intézményeket immár az ember teremti meg: a barlang utódja a templom. A hangszerek már tudományos mérés alapján készültek. És bár a zene eredetének, hatalmának és kozmikus összefüggéseinek misztikus elméletei még hosszú ideig hatnak, feltűnik mellettük a törvényszerűség és logika, a mérték és a számok alapján álló szemlélet és elemző módszer is.

A legkorábbi összefüggő és részletes adatok, amelyek városépítésről, államszervezésről és írásrendszerről tanúskodnak, a kb. 4000 évvel időszámításunk előtt kialakult mezopotámiai és egyiptomi civilizációkból maradtak fenn. Egy évezreddel fiatalabb lehetett az Indus folyó völgyében virágzó dravida kultúra, de annak úgyszólván minden emléke elpusztult az indoárják betörésekor (i.e. 13.sz.)

Kínában legendák szövik át az előidőket: valójában csak a második évezredben lépett a történelem színpadára a távol-keleti birodalom.

(Darvas Gábor: A totemzenétől a hegedűversenyig)

Mezopotámia:

A Tigris és Eufrátesz folyók közt elterülő vidék (nagyjából a mai Irak) ókori története négy korszakra tagolódik:

Ø      sumér-akkád kor: 28-20. sz.

Ø      babiloni kor: 19.13. sz.

Ø      asszír kor: 13-7. sz.

Ø      új-babiloni kor 7-6. sz.

A sumér-akkád kultúra alapja a vallás volt; a legrégibb költemények hatalmas templomokról, pompás szertartásokról szólnak. Egy himnusz felsorolja a hangszereket, melyek akkor zengtek, mikor Gudea pap-király az első téglát rakta le Eridu szentélyéhez; és ugyanez a zene hangzott fel, mikor a templomot felavatták.

A vallási kultusz számos eleme tanúskodik a totem-korszak közelségéről. A templomi harangokon a zene egyik védnökét, Ea istent ábrázolják. A dobok hártyája bika bőréből készült, és szertartás keretében rögzítették a szent hangszerre… A vallásos jelenetek ábrázolásai ugyanakkor meglepő módon vetítik előre a keresztény szokásokat és legendakört: a kéz összekulcsolását és a térdeplést, a jó pásztort és az istenanyát; a zenében a zsolozsmázást, előénekes és kórus váltakozását.

A zene pártfogása megoszlott az istenek között: a templomi hangszereknek Ea, a mélység istene; a „hangos” zenének a mennydörgés és a szélvész ura, Ramman; a szelíd éneknek Istar volt a védnöke.

Ie. 3000 körül már valamennyi mezopotámiai városban volt templom; ezek voltak a szellemi élet, a tudomány és a zene központjai. A szertartások zenei vezetője a gala (előénekes) volt; sokféle követelménynek kellett eleget tennie. A kiválasztottakat kollégiumokban nevelték a rejtelmes tudományokra és zenére, majd az énekes céh tagjai lehettek. A többi templomi zenész neve nar és zammeru volt; ők énekeltek a karban és játszottak a hangszereken.

A templomi zene panaszdalokból, bűnbánó és hálaénekekből állott, hangszerek kíséretével: „pengetősdal”, „dob-dal”, „gyászének fuvolára” és ehhez hasonló nevekkel illették őket. Az alkalom szabta meg, hogy milyen zene szólaljon meg, a dallamok rendjét is a vallás szigora szabályozta.

A babiloni korszakban bővült a szertartási zene: a zsoltárok és himnuszok száma esetenként 5-től 27-ig terjedt; a szertartás végén körmenetben énekelt a kórus, egy sereg hangszer közreműködésével. A kóruscsoportok váltakozó éneke is szokásos volt – innen örökölte a zsidó liturgia. Nemcsak az énekkarban vettek részt nők, de egyházi szolgálatba is léphettek, mint előénekesek és hangszeres zenészek.

Mezopotámia mindennapi életében is sokoldalú szerepet töltött be a zene. A sumér képzőművészet egyik legrégibb emléke a 25. sz.-ból, Úr városából származó dombormű, amely egy királyi lakomát ábrázok, és az azon fellépő énekest és pengetőst. Ők a felirat szerint „eloszlatják a szomorúság sötétjét”.

Temetéseken, a holdfogyatkozás ceremóniáján templomi zenészek játszottak, de a lakosság maga is tevékeny volt: Istar ünnepén csörgőkkel a kezükben táncoltak…

Az asszír uralkodók idejében emelkedett a szórakoztató zene igénye. Egy ie. kb. 1100-ból származó ékírásos tábla közli az udvari „főzenész” rangját és arról tudósít, hogy a király muzsikusai nyilvános előadásokon mulattatták a népet. A zenészeket igen nagyra becsülték az udvarban: rangban az istenek és a királyok után következtek, megelőzve a tudósokat. (Mikor az asszír hadvezérek meghódítottak egy várost, a foglyul ejtett zenészeket a hadizsákmánnyal együtt küldték haza.)

Nemcsak írásos és képzőművészeti adalékok, hanem az ásatáskor előkerült leletek is bőséges felvilágosítást nyújtanak a mezopotámiai hangszerekről.

A legrégebbi leletek az ie. 25. századból származó réz csattogók és csörgők, majd réztányérok, harangok és csengettyűk következnek. Domborműveiken különböző alakú és méretű, bőrrel bevont és csörgődobok láthatók.

A fafúvósok elődeinek tekinthetjük a csontból vagy fémből készült, kettesével fújt sípok. A királyi és harci ünnepségeken fakürtök és rövidebb-hosszabb fémtrombiták harsogtak.

A pengetősök változatos sokasága különösen jelentős: az európai húros hangszerek távoli őseiről van szó, amely azután görög, zsidó, arab közvetítéssel jutottak tovább. Feltűnik közöttük a hárfa számos fajtája, a vadászíj alakú egyszerű típustól a háromszögletűig, a görög kithara és líra különböző elődei…

Mezopotámiában kapcsolták össze először a tudományt, a vallást és a hangjelenségeket a „kozmológia” jegyében. Ez végigkísérte az ókori kultúrákat egészen az európai középkorig. A számok az ókorban többet jelentettek matematikai egységeknél: aktív erőt tulajdonítottak nekik, amely meghatározza a világ rendjét és ezen belül a zene összetevőit is. Plutarkhosz szerint a babiloniak a hangközök akusztikai arányait a négy évszakkal hozták kapcsolatba: a tavaszt a nyártól oktáv, az ősztől kvart, a téltől kvint hangközt választja el.

Mezopotámia civilizációja már az ókorban lezárult, de zenéjének a vallásban és köznapi életben betöltött szerepe, a hangszerek bámulatos sokasága és a hangjelenségek tudományos elemzése erősen hatott a szomszédos kultúrákra és közvetve a nyugati művészet kialakulására is.

 (Darvas Gábor: A totemzenétől a hegedűversenyig)

Egyiptom:

A Nílus-völgy egységes birodalma körülbelül háromezer évvel időszámításunk előtt alakult ki: innen számítják Egyiptom ókori történetét. A korszakokat többféleképpen tagolják: a zenetörténet szemszögéből elegendő egy metszőpontot meghatározni, az ie. 16. sz.-ot, vagyis az Új Királyság kezdetét, amikor ázsiai táncosnők, vándormuzsikusok, hangszerek beözönlése nyomán gyökeresen megváltozott a zenei ízlés és a gyakorlat Egyiptomban.

Az egyiptomi zenére vonatkozó adatok jóval bőségesebbek, mint Mezopotámia esetében. Számos falfestményen látható zenés jelenet énekesnőkkel, karmesterrel, zenészekkel, és a melléjük vésett hieroglifák elmondják, kik ők és mit művelnek. Egy másik kép áldozati asztal előtt füstölővel foglalatoskodó papot ábrázol, mögötte lírán, hárfán, fuvolán játszó zenészek állnak. Amikor Amon templomába az istenséget idézték, hatalmas hárfa zendült meg; Hathor és utóda, Ízisz képmásai mellett rendszerint hárfás nők csoportja látható…

A szertartás-zenében nemcsak felszentelt papnők, hanem a papok feleségei, lányai, előkelő hölgyek, sőt a királyi család nőtagjai is részt vettek, kitüntető címük „az isten háremének bennlakói”, hangszerük a csattogó és a csengettyű volt.

Az Új Királyság idejében megélénkült a templomi zene jellege: a fuvolák, hárfák, csengettyűk mellé sípok, dobok, réztányérok csatlakoztak, viszont ie. 600 körül a 26. dinasztia megkísérelte visszaállítani a kultusz méltóságát és régi hagyományait, ami részben sikerült is.

Az élet kellemes mozzanatainak ábrázolása az egyiptomiak hite szerint hasonló létet biztosított a túlvilágon, ezért a sírok falán többnyire vidám jeleneteket örökítettek meg. Az élet minden pillanatát zene kísérte: az előkelő palotákban az étkezést, az utcán a felvonulásokat, a mezőn a legeltetést, aratást…

Az udvari zenekar zömét kezdetben az éneket, táncot kísérő hárfások és fuvolások alkották: később, a változások korában egy sereg új hangszer csatlakozott hozzájuk.

A hangszereket nemcsak az ábrázolásokból, és leírásokból lehet megismerni: szép számban kerültek elő eredeti példányok is.

A zajszerszámok között időrendben az első volt a csattogó: kezdetben csontból vagy fából, behajlított kezek alakjára formáltak, később nyéllel ellátott kis réztányérokat csattantottak össze. Jellegzetes hangszere volt Egyiptomnak a csengő hangú sistrum, amely nemegyszer drága anyagokból (arany, ezüst…) készült. Nélkülözhetetlen kelléke lett mind a templomi, mind a szórakoztató zenének, és Ízisz kultuszával együtt Rómába is eljutott.

A csörgődob kerek és négyszögletes alakban is használatos volt. A dobok hosszúkás típusát ábrázolták leggyakrabban, amelyet nyakba akasztva ütögettek kétoldalt. Aránylag későn – ie. kb. 1000-ben – tűntek fel a harangok és kolompok: főleg mágikus célokra használva őket.

Egyiptom legkorábbi falfestésein is feltűnt már a félkör alakú hárfa; a húrok egyetlen ívben hajlított keretre feszültek. A görög líra elődeinek pályafutása az egyszerű nép köréből indult, és csak később talált utat az „előkelő” zenébe. Az ie. 16. sz.-ban tűnt fel a háromhúros, kisméretű lant – első eredeti példányát egy Hazmorisz nevű egyiptomi zenész sírjában találták meg.

Fuvolákat már ie. 4000 előtt használtak Egyiptomban. A képek tanúsága szerint ferdén tartották őket. Hosszuk akár az 1 métert is elérte. Az oboa őseit, a nyelvsípokat már ismerték, később az ázsiai kétágú fuvola jött divatba (az egyik sípon a dallamot játszották, a másik sípon egyetlen hang szólt – erről tanúskodik egy Tébában talált példány is)

Az egyenes trombita katonai és szertartási (Ozirisz kultuszában) hangszer is volt. Tutanhamon sírjában találtak két épen maradt példányt. Hangja kellemetlen – ezért az egyiptomi rendőrség elrendelte, hogy csak a városon kívül lehet trombitálni.

Egyiptomban találták fel a hidrauliszt, az orgona ősét. Ez már a görög uralom idején, az ie. 3. sz-ban történt.

Mivel az ókori egyiptomiak zenéjéből egyetlen hang sem maradt fenn, hangrendszerükkel kapcsolatban is csak sejtéseink vannak. Csak annyi bizonyos, hogy az Ó- és Középbirodalom idején még tág hangközökre hangolták a pengetős és fúvós hangszereket, majd az ázsiai elemekkel együtt a kis távolságú, esetleg töredék-hangközök is meghonosodtak.

Egyiptomi falfestményeken tűnik fel első ízben a vezénylés ősi formája: a cheironomia – egy ie. 28.sz-i képen négy énekes kézmozdulatait kísérik figyelemmel a velük szemben ülő zenészek. Ez a vívmány, másokkal együtt, utat talált Egyiptomból Hellászba.

(Darvas Gábor: A totemzenétől a hegedűversenyig)

Kína:

A kínai hagyomány volt az egyetlen, amely a hangok világának rendezését nem isteneknek és más emberfölötti hatalmaknak, hanem sok-sok generáció erőfeszítésének tulajdonította.

A legendák szerint Fu-hszi volt az első az Öt Törvényhozó közül, aki ie. 2965-ben megfogalmazta a zene alapelveit, és meghonosította Kínában a pengetős hangszereket. A seng (szájorgona) Nü-va királynő találmánya volt. A hangolás normáiról Huang-ti császár gondoskodott, mégpedig úgy, hogy megbízta Ling-lun nevű miniszterét, hogy keresse meg a sárga harang nevű alaphangot. Ling-lun a hegyek között egy megfelelő bambuszból sípokat faragott: a leghosszabb síp adta az alaphangot. Ezután megfigyelte a főnixmadarak hangját: a hím és nőstény énekéből két hangsort vezetett le: így jött létre a lü (törvény), a kínai zene hangrendszere.

A legkorábbi kínai krónika (Su-jing) arról tudósít, hogy Sun császár elrendelte a hangolás és a hangrendszer egységes alkalmazását minden zenei műfajhoz. Személyesen utazott le minden tartományba, hogy ennek betartását ellenőrizze. Dalokat is szerzett, vmint ő fedezte frel a pánsípot és a selyemhúrú citerát, „hogy a Déli Szél ódáját kísérje vele.”

Az ókori Kína a természet, számok és a hangok összefüggéseire alapította a világrendről való elképzeléseit. Az évszakokat hangköztávolságok választják el egymástól (ahogy Mezopotámiában is hitték). A hangszereket anyaguk szerint osztályozták; a 12 hang rokonságba került az év hónapjaival és a megfelelő allegorikus állattal (tigris, nyúl, sárkány…)

Mivel a világegyetem egyensúlyát biztosító tényezők közül a zene az egyetlen, amelyet az ember irányít, roppant felelősség hárult Kínában a hangok rendjére: úgy hitték, hogy a birodalom sorsa függ ettől. A trónra lépő császárok első dolga a hangolás ellenőrzése volt. Han Vu-ti császár, uralkodása alatt Zenei Hivatalt hozott létre, hogy a különböző zenéket (szertartási, udvari, népi...) ellenőrizze.

Kínában nemcsak egyféleképpen zenéltek, erre lehet következtetni a filozófusok, költők utalásaiból. Ven (Vei hercege) véleménye: „Amikor ünnepi palástban, koronával a fejemen ősi zenét hallok, mindig vigyáznom kell, hogy el ne aludjak. De ha Cseng és Vei vidékéről való dalok hangzanak, sohasem fáradok el.” Kb. ennyi, amit a népszerű műfajokról tudni lehet, az ősi zenéről viszont vannak adataink.

Sajátos szemlélet és ízlés szülötte volt: minden egyes hang önálló életre hivatott, nem az a feladata, hogy vmilyen dallam láncszeme legyen. Fontos volt hogyan pendül meg a húr, hogyan csúszik el rajta az ujj, hogyan változik el a hang színe, hogyan hal el a hang…

Az ókori Kína gondolkodói eltérő nézeteket vallottak a zenét illetően:

Ø      Li-dji: csak a műveltek érti a zenét, az egyszerűbb emberek nem.

Ø      Lü-bu-vej: Csak azzal az emberrel érdemes a zenéről beszélni, aki felfogta a világ értelmét.

Ø      Konfuciusz: „A nemes zenélés lágy és szelíd; a hangulata mértékes és egyenletes, fölemel és megindít. A fájdalom és a gyász érzését nem táplálja a szívben, távol áll tőle a hevesség és az erőszakosság. Más a közönséges zenélés: hol hangos és gyors, hol pedig halk és bágyadt, a halálhangulat képmása. Nem a kiegyensúlyozottság harmóniája lakozik benne, idegen tőle a szelíd és kellemes mozgás.”

Ø      Mao-ce: az élvezetekről való teljes lemondást hirdetve, egészen károsnak ítélte a zenét.

A filozófusok vitája azzal ért véget, hogy Si Huang-ti császár ie. 246-ban elrendelte az írásgyűjtemények és hangszerek megsemmisítését. Az indok: elvonják a figyelmet az államügyektől és a termelőmunkától. A Han dinasztiának ezért előlről kellett kezdenie a hagyományok felidézését: a „sárga harang” és a „lü” rögzítését, a hangszerek előállítását és a dallamok gyűjtését.

A Ling-lun által megteremtett hangolás a gyakorlatban többször is  módosult – főként amikor új dinasztia került hatalomra.

Az a 12 hang, amelyet Ling-lun a legenda szerint a főnixmadaraktól lesett el, felfelé irányuló kvint és lefelé irányuló kvárt hangközök sorozatával azonos:

   c    d    e    fisz        gisz        aisz

f    g    a    h        cisz        disz

A hím-madár énekéből származik a felső sor, a nőstényéből pedig az alsó. A kínai zeneelmélet megtartotta a ennek a két sornak elkülönítését.

Az első 5 hangból ie. 2. évezredben kialakult a pentatónia. Az is lehet, hogy már azelőtt is énekeltek ilyen dallamokat, és csak azután jött az elmélet. Ötféle hangnemet különböztettek meg, amit mind a 12 hangra  (nem kromatikus hangsor, hanem azoknak a hangoknak az összessége, melyek a kínai zenében előfordulhatnak) lehetett alkalmazni, de ezt szigorúan szabályozták, a 12 hónap és az órák szerint.

A kínai hangszereket anyaguk szerint csoportosították. A seng (szájorgona) 12-17 különböző hosszúságú bambuszsípból áll, melyeket egy kivájt tökből készült légtartályban rögzítettek. Bambuszból készült a pánsíp, fából a csu és a jeu (ütőhangszerek); Selyemből készültek a citerák húrjai (kin-7húr, sé-52húr); Agyagból az ősi gömbölyű fuvolát, fémből készültek a harangok, vmint létezik bőrdob is (po-fu). Az ókori Kína legjellegzetesebb hangszere a csing (kőjáték)

A zenekar a legkorábbi időktől kezdve a hatalom jelképe volt Kínában. Rang szerint szabályozták a zenekarok számát is. A csoportos zenélésben nem érvényesült a tervszerű többszólamúság: minden játékos ugyanazt a dallamot énekelte, pengette, fújta… de a hagyomány úgy kívánta meg, hogy árnyalatnyi késéssel kövessék egymást, ami a „heterofónia” sajátos módját, a szólamok torlódását idézte elő.

(Darvas Gábor: A totemzenétől a hegedűversenyig)